És csak állok és várok. Várok a buszra, szinte lélegzetvisszafojtva, a buszra, amire aztán majd felszállok és leülök rajta valahol, valahol a hátsó sorok egyikében és bámulok kifelé az ablakon, pedig már jóformán semmi nem látszik az odakintből, mert a délután félhomályát lassan felváltja az éjszaka, de én csak nézek kifelé meredten, és szinte tényleg nem is veszek levegőt, mert a cél, ami felé tartok, a hely, aminek közvetlen közelében ez a busz egyszer csak majd szuszogva megáll, az az a hely, ahol te vagy, ahol te vársz, ahol te élsz, és miközben bámulok majd kifelé az ablakon azon a buszon, amivel nemsokára hozzád megérkezem, azt fogom gondolni, vagyis inkább csak remélni, hogy valahogy már te is érzed, hogy elindultam feléd, és te is egy kicsit visszafojtod a lélegzeted, ha hallod odakintről a buszok közeledtét, és figyeled, hogy ez vajon már az a busz-e, amivel érkezem.
De még nem az.
Még csak itt állok a megállóban, még csak várok és figyelek, nézem a körülöttem zajló életet, az emberek jövés-menését, látom, ahogy a kicsi a nagy kezéért nyúl, mielőtt a járdáról az úttestre lép, látom, ahogy biciklit köt ki az oszlophoz egy piros kabátos fiú, és felrémlik szemeim előtt egy évszázaddal ezelőtti múltból, hogy akkoriban lovakat pányvázhattak ki ugyanitt-ugyanígy. Látom, ahogy boltot zár és redőnyt húz, majd lakatol le egy fáradt, barnahajú nő, de csak látom, de csak nézem, nem vagyok igazán benne ebben a zajlásban, mert egy részem, talán a legfontosabb, amivel élek, ami lélegzésre és annak visszafojtására késztet, az a részem, az már, bár még nem ülök buszon, bár még nem haladok feléd, mégis ott van valahogy veled.
Talán mindig is ott volt.
És aztán jut eszembe, hogy ez a részem vajon létezett-e azelőtt is, mielőtt megismertelek, vagy te keletkeztetted meg bennem, és érted el valahogy, hogy beléd szeressen, és ahogy beléd szeretett ez a rész, úgy vette át az irányítást minden többi rész felett, és kötötte oda minden sejtemet hozzád, hogy már ne is tudjak létezni nélküled, hogy már ne is tudjak lélegezni nélküled. Vagy ez a rész, az a részem, ami túl tud ívelni téren és időn, és ott van veled akkor is, ha én térben és időben csak egy buszmegállóban álló délibáb vagyok, ez a részem korábban is létezett, csak tetszhalott állapotban volt, csak nem élt igazán, és aztán amikor beléptél az életembe, és részévé váltál annak, akkor ez a rész felismert téged, ez a rész életre kelt, és már nem akart semmi mást, csak megosztani az életet, az életét veled. Igazából ez a rész az én részem? Vagy tebelőled egy darab? Hol van a határ az én részeim, amik veled akarnak lenni, és a te részeid között, amik meg velem?
Felszállok, mert megérkezett.
Nincs hely a hátsó sorok egyikében sem, leülök elől, itt is tudok bámulni kifelé, itt is látom, ahogy egyre sötétebb lesz az ég, ahogy egyre több fényt gyújtanak emberek és automaták falakon kívül és ablakokon belül, és jó bámulni a felvillanó otthonmeleg fényeket, mert hosszú az út, ami hozzád vezet, és közben sok minden fut el a szemem előtt, és sok gondolat fut át a fejemben, gondolatok arról, amikor majd leszállok erről a buszról házad közelében, arról, ahogy majd balra fordulok és megyek még néhány száz métert, mielőtt újra karomba zárhatlak, és gondolatok arról, hogy mi van, ha mindez most nem így történik majd, mert valami történik még azelőtt, hogy az az akkor mégse így legyen, hogy valamiért lerobban a busz, vagy, hogy valamiért felszántották az utcát és romba döntötték a házat, ahol laksz. és persze arról, ami a felszántásnál és lerombolásnál is sokkal gonoszabb, arról, hogy már nem akarod, hogy a karomba zárjalak, hogy már nem is várod, hogy megérkezzem, hogy valójában sose vártad, és hogy a ma arról fog szólni, hogy megtudom, hogy már nem szeretsz. De amikor elérek gondolataimnak erre a feneketlen sötét mélységébe, mindig felvillan odakint egy újabb lámpa, egy újabb otthon telik meg melegséggel, és ahogy a lámpa gyúl, úgy nyúl le értem a gödröm aljára egy-egy ilyen kis fellobbanó fényforrás, és tereli rögtön más irányba a gondoltokat bennem, és újra tudom, hogy amikor leszállok majd a buszról és balra fordulok, minden egyes lépés majd, ahogy emelem a lábam és ahogy újra a járdára leteszem, közelebb visz hozzád, nem távolabb, sőt, minden egyes lépés távolít majd a magányomtól és közelít majd az együtthöz veled.
Nagy a ricsaj.
Nemcsak a fejemben bent, hanem odakint is, vagyis a buszban odabent is, de még odakintebb is, a késő délutáni (vagy már inkább este ez?) város forgataga zúg-zihál-zakatol, a hazafelé igyekvők most mintha egyszerre tódultak volna utcára ki, buszra fel, látóterembe be, vagy mindig is itt voltak, és csak az én figyelmem volt erre eddig kevés, mert az én figyelmem bent volt magamban, és bent volt a benned lévő közösben és el sem érhetett hozzá a külvilág ricsaja és figyelem magam, hogy most akkor mégis mi változott meg odabent, hogy az odakintre újra nagyobb lett bennem a figyelem, és azt a következtetést kell levonnom, hogy ahogy a fények gyúlnak odakint, amik elzavarják a sötét gondolatfellegeket idebent, azok a fények nemcsak szemembe, de érzékszerveim teljes spektrumába engedik be a külvilági létezés atomjait, szagokat, képeket, hangokat, és azt is megértem, hogy mennyire közöd van neked mindehhez, pedig eleinte zavart, hogy zavarnak, amikor gondolatban veled vagyok, de végül a veledség melegsége az, ami felemel belül annyira, hogy újra észreveszem a külvilágot odakint, és észreveszem, hogy élek, és létezem, és lélegzem, és már nem akarom visszafojtani, hanem csak áramoltatni egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben, mert azt hiszem, hogy ahogy az ütem gyorsul, úgy gyorsul az idő is vele, és ahogy az idő gyorsul, úgy egyre közelebb kerülök az időnek ahhoz a pillanatához, ahol már nem csak odabent vagyok veled, hanem veled vagyok mindenhol, és eggyé válik az idebent és az odakint, és feloldódnak benne különbségeink.
Fékez. Megáll. Leszállok.
Balra fordulok, ahogy képzeltem ezt egész délután és megindul a lábam, meglódul ugyanúgy, ahogy megindul szívem is a gondolatban veled töltött percek (órák, évezredek?) után, és futnék inkább, hogy mihamarabb elteljen az a néhány száz méter, vagy repülnék szívesebben, vagy minden más megoldás jobban érdekel ezeknél a vacak lábaknál, bármi, ami gyorsítana, repítene, vinne hozzád hamarabb, de csak döcög ez a két láb alattam, nem tudok mást, csak tenni egyiket a másik után, és ahogy lépek, ahogy jutok hozzád egyre közelebb, úgy lassít valami le egyre jobban a gyorsítás helyett, mintha fáradnék, mintha gyengülnék, és mintha valahogy gondolataim közé is egyre inkább visszaúsznának a sötét fellegek. és ahogy érkezik újra a komorság, úgy érkezik vele valahogy a lábaimba a dac, az ellenszegülés, és lassít le olyannyira, hogy szinte már állok, nem is haladok, és nem értem, mi van ezekkel a lábakkal, hogy mit akarnak mondani, hiszen a szívem rohanna tovább, hogy ott legyen, ahol lennie kell neki, kényszer ez, de a legszebb, amit érzett valaha, most mégis akadály van, lassulás, vontatott visszavonulás, mert a szív olyan, mintha madár volna és repülne, szállna akár a mellkasomból is kifele, de valami mintha kalitkába zárná és dobná a kalitka kulcsát tenger fenekére le, és megszállja újra a tengermélység gondolataim teljes szélességét, és nem látok ki belőle, és valahogy nem látom házadat se, amihez most lassan és vánszorogva, de mégis odaérek, mert az van, amit gondolataimban láttam már ma délután, hogy leromolták, hogy felszántották, hogy nem vagy itt, és mintha soha nem is lettél volna itt, csak puszta van, csak pusztulás, és csak én vagyok, és csak a gondolatban együttlét, amely most nem is gondolatnak érződik, hanem emléknek csupán, fájónak, távolinak, alig érzékelhetőnek, szinte felidézhetetlennek, apró birizgálásnak csak fejem hátsó felének egyik eldugott zugán, és ettől az emlékségtől megijedek és megint csak visszatartom és nem engedem ki az éppen beszívott levegőt. És feltódul bennem ettől az emléktől még számos másik is, melyben öregebb vagy, egyre fakulóbb, felrémlik egy egész élet, amit leétünk együtt itt, megmutatkozik minden fontos mozzanat, amiben benne voltál, amiben benne voltam, és amit aztán nem együtt folytattunk már tovább, mert nekem még megy ugyan a lábam, még ha nagyon lassan is, de a tied… – a tied már egészen halott.
A tudásba minden sejtem beleremeg.
Elvesztésedbe újra belehalt elmém így tisztul ki, és látja valóságnak a valóságot, hogy tényleg nincs itt ház, nincs itt út tovább, mert amikor itt ház volt, és út volt, és két külön világunk egyet alkotott, az már a régmúlt része, az már a régmúlt részem, és bár igaz volt egyszer, és bár szép volt egyszer, de az az egyszer már évekkel ezelőtt a világból kiszakadt. Pontosan ugyanolyan halott vagy most, mint amilyen élő voltál akkor velem, és pont ugyanúgy igaz most hiányod bennem, mint amennyire igaz volt egyszer, hogy te töltöd meg élettel életem.
Nem jó ez a kitisztult elmeállapot.
Mert nem vagy itt benne velem, és ebben az állapotban már a remény sem létezik, ami pár perccel ezelőtt még azt hitette el velem, hogy mindjárt újra a karjaimba zárlak, úgyhogy kérem vissza a zavart, a bomlást, az emléknélküliség narkózisát, mert nem esik jól látnom az ennyire nyilvánvaló hiányt házunk helyén, utcánk helyén, életünk helyén, mint ahogy azt is szörnyű látnom, hogy pocsolyák magányos tükréből egy öregember arca néz rám vissza, és az is, hogy ezt a tükörképet egy öregember pocsolyába lépő lába próbálja csak megsemmisíteni.
És csak állok itt.
És várok.
Lélegzet. De jó lenne, ha tényleg abbamaradnál.