utolsó szikra
Szemeidben hamvadó parázs.
Ajkaidon nem süt már a láz.
Lábunk között kihűlt alkonyat.
Nem találsz már.
Én se magamat.
Szemeidben hamvadó parázs.
Ajkaidon nem süt már a láz.
Lábunk között kihűlt alkonyat.
Nem találsz már.
Én se magamat.
hajnali fátyol a takaróm
italom levelek harmatja
nyugtató hűs szellő vesz körül
szívemet napsugár ringatja
virágok nőnek most köröttem
szivárvány szikrázik fölöttem
tudom, te állsz már mögöttem
szeretni tenéked szövődtem
s takargatnám álmaim
s megmutatnám álmaim
s elfeledném álmaim
s neked adnám álmaim
s kettősség zubog bennem szüntelen
s felém hajt s ellenem
s fogja kezed el nem engedőn
s kitárt karokkal néz rád szenvedőn
s elzavar fejed fölül minden felleget
s kegyetlen kézzel élve eltemet
s megmutat mindent, hogy lásd a holnapot
s kérést se hallva zár ajtót, ablakot
s felemel magasra, végtelen fölé
s elejt, hogy ess éles kövek közé
s bekötöz, gyógyítja ezer sebedet
s messziről nézi kérő kezedet
s vigyázva altat álom idején
s nem zavar sötétet, ha nincs semmi fény
s ezer álnokságtól óvja meg szíved
s ezer álnokságot küld rád, s nagy tüzet
s csókok bársonyán nyugtat hajnalig
s hajnalban elzavar, hogy tudd – nem vagy itt
s teste a pajzs háborús sebeden
s hadsereg zajával menetel lelkeden
e kettősség lüktet most bennem szüntelen
felém hajt téged és mégis ellenem
Azt hiszem, hiszem.
Bár nem tudom, kit, mit és hogyan.
Fájdalmam rád találva
könnyű öledben megfogan.
Sárga falamon szürkébb most az árnyék.
Gyertyaláng lebben, utolsót száll még.
Fekete füstje is elalszik lassan.
Késélű szavaid hallgatom halkan.
Sűrű szövésű kabát a csend.
Némán ölel körül,
neheze lassan vállamra ül.
S a csendelfogadás lesz végül a rend.
neked sosem volt egyetlen perced
mi kétségbe vonta volna magát
veled nem volt az árnyaknak mersze
kulcsra zárni a fény kapuját
összesúgásban meghal az isten
néma a tájon az őszi ikon
vigyázva lépked a réten a felhő
méregpoharadat én mind kiiszom
temess el kérlek a fekete szívbe
mely ott dobog mindig a mellkasodon
sosem tévedve a szüntelen élet
rohanva múlik a cinkosokon
émelygő reggelen fedetlen fejjel
ballagok végig a nap teraszán
szélén lenézek hol holnap imája
kapukat döngetve úszik tovább
zuhanok most is – fel, a sötétbe
nem vársz már engem, hisz távolodom
nyújts ki kezedet, emeld az égig
kapd el a lelkem, és szeresd nagyon
Hosszú csend lehet
a lábnyomunk.
Hátra arccal
némán távozunk.
De előtte engedd,
mélysötét
tengert ússzak át
a kedvedért.
Nyiss kaput
nekem a szíveden.
Táncolok veled.
Táncolj most velem.
Pillanatnyi vágy
nyíló fák alatt.
Hunyd le szép szemed.
De lásd a lángomat.
Őscsaták zaját
hozza szél.
Búshalál mi
bennünk útra kél.
Kezed nyújtsd felém,
én engedem,
hogy átölelj,
és csókod elvigyen.
Marcangol a tél,
éget szép tavasz.
Mégsem mozdulok.
Vágd le szárnyamat.
Ölj meg teljesen,
vedd el életem.
Nélküled
úgysem élhetem.