Megmozdíthatatlan, szürke fényű
örökkévalóság telepedett szárnyainkra.
Végtelennel játszó, ős-öreg
sínpárok között bukdácsoltunk.
Kínjainkat egymás felé terelgettük.
– Fakoronák csikorogtak hűvösen –
Percnyi távolságok váltak járhatatlanná.
Féltve épített hidunk alatt bomba ketyegett
– majd robbant –
s mi csukott szemmel, egymást üvöltve
lebegtünk éles kövek felé,
érezve vakító békességet –
örök halált.

Egy őszi falevél tavaszi ágon,
elhullott vadtetem csontjait látom,
de templomom mélyén már érzem a lázat,
lépek az idővel. Múlik a bánat.

Éled a szívem, néha már dobban.
Szorítsd kezemet, szorítsd, még jobban.
Erősebb hitet adj, gyógyítson, hasson,
hogy életem végre feltárulhasson.

Folyton egy új fal, egy újabb ajtó.
Mindről azt hiszem, ez az utolsó.
Téglánként bontom le puszta kezemmel.
Remélve, ott vagyok, s nem kell még egyszer.

A szív olyan,
te fájó vasmarok,
mikor szorítod,
oly kicsire fogy,
hogy elférjen ő
tenyered zeg-zugán,
elbújtatja
cseppnyi óceán.

Szorítsd ki belőle
az utolsó cseppnyi vért,
mert ha egy csepp marad,
mi őrizhet reményt,
felolvaszt téged,
hanyatló erő.
Szoríts utolsót,
rozsdatemető.

Térdre estem, erőm elhagyott,
de felemeltem néhány csillagot,
ragyogjatok még, ha kérhetem.
Míg sárból testem újraépítem.

Gyúrok bele szalmaszálakat,
követ, tollat, madárdalokat,
rózsatövist, faleveleket,
fűszálakból épített hitet.

Lenyugvó napból égő színeket,
felkelő holdból acéléleket,
S ha testem kész, Istent kérem én,
fagyott lelkem ő fújja belém.