2015.06.18

nem húz, elereszt avagy levél a megszületett, de meg nem élt tetteknek

Az élet ritmusát könnyedén veszem. Tavasz után a nyarat, majd a színesbe forduló őszt követő dermedt tél is érthető, az viszont megrémiszt, ha becsukom utánad az ajtót, mert nem tudhatom, hogy látlak-e még valaha. Pedig ritmusra mozog minden. Vagy, ha itt lenni dolgod, mész, ha úgy hozza a kedv és visszatérsz, ha újra lelkesít az együtt töltött percek öröme. Vagy talán nem is attól félek, amikor az ajtót utánad becsukom, hanem sokkal inkább kínoz a nem hiszek benne, hogy boldoggá tehetlek, és melletted boldog lehetek érzés lüktető tehetetlensége.
Mesélsz és kérdezel és érzéseid vad hullámai egekig korbácsolják bennem az erőt, aztán a csendben, a válaszok helyén csak könnyeket adok. Azt is csak belül, sosem kifelé. Ettől a tüzed keltette erő elmúlik bennem és belőlem, és tartását vesztett marionett bábuként hull alá a mélybe, hanyatlik remegő lábunk elé. Eltékozolt pillanatok. Bárhogy szeretném, nem tudom átadni, mit adni egyébként kész vagyok és nem értem, nem látom át, nem fogom fel, hogy akkor miért vagy itt.
Beloptad magad a szívembe, besurranó tolvaj vagy és hoztad magad, és nemcsak magad. Hoztad, de valahogy rögtön el is vitted a saját magamba vetett hitemet. Kilopni vajon ki fog? Kell-e valaki, vagy most már mész is, csak úgy magadtól – erősebben, készebben, kevésbé félve – az éjszaka leple alatt? Ahogy jöttél, ugyanúgy, lopva távozol?
Azt mondtam, tudom, hogy ki vagy és azt mondtam, tudod, ki vagyok. De most valahogy minden összezavarodott. Félek, mert nem voltam kész, hogy érkezz, ezért nem vagyok kész arra sem, hogy most már ne legyél a részem. Nem vagyok kész, ezért és ebből tudom igazán, hogy megvolt az utolsó érintés, hogy nem jössz vissza, hogy ne kelljen tovább félnem attól, hogy elveszítelek. De hát sosem voltál enyém. Vagy csak ebben az életünkben nem. Nem tudom.
Pihenj. Pihenek. Jobb, ha veszünk néhány nagyon mély levegőt. És aztán majd lépj, ha úgy hozza a sors. Mert én, tudom, soha nem fogok.