Tenger voltam álmomban és tovább nyújtózva takarómnál, túlszaladtam partjaimon. Túl a hófehér homokon, túl a sziklák ormain, simogató zöld mezőkön.

Mindig azt mondod, a végtelen harmónia vagyok. De én önmagamban ezt nem éreztem sosem. Belülről minden más. Amit neked adok, az bennem tulajdonképpen nem is létezik. Attól keletkezik, hogy te hívod életre belőlem – a te képzeleted válik azzá a dagállyá bennem, ami elúsztatja lelked szikráit csendes magányod határára. Ott megtorpansz félőn még kicsit, de aztán mosolygós kacsintással visszanézel. Mély levegőt veszel és (egyszerre belőlem és) magányodból kilépve végre élsz. Így élek én is. Nem önálló létezőként, csupán benned, csak annyira, amennyire magaddal viszel. Amennyire odabent vigyázol rám, annyira vagyok.

De ma egyedül léptem ki önmagamból. Felfedezni, mi is, hol is az a határ, amit még egyedül sosem haladtam meg, ahova eddig csak általad juthattam el, és ráleltem arra az életre, amit – természetemből és a tiedből adódóan – csak rajtad keresztül; a te szemed által, a te érintésedtől, a te szívednek dobogásában tapasztalhatok.
Felnéztem és láttam, hogy testem tényleg összeforrt a csillagos éggel. Ahogy felszaladtam csúcsára magasló meredek hegyeknek, éreztem magamban izzását a lenyugvó napnak. Valóság volt, hogy belőlem születik holdmosolyodnak remegő-halvány ébredése. Elámultam a táguló időn és eddigi végtelenségem túl szűknek bizonyult: nem akartam visszatérni medertestembe pont most, amikor világra jött végre életem kiapadhatatlan, kimeríthetetlen, határtalan és felmérhetetlen megtestesülése. Éreztem, hogy mindig is voltam és mindig is leszek.
Vagyok.
Végtelen. Vagyok.
Ott voltam mindenütt, ahova fantáziád festett, ott voltam előtted, mögötted és körülötted. Egyszerre voltam mélységem és valamennyi felszíni rezdülésem. A közepe mindennek, de leginkább közepe voltam önmagamnak – és magamban neked.
Tenger voltam álmomban, de ébresztett a reggeli fény és visszarendeződtem teremtett kereteim közé. Félek – félek, hogy kiderül, mennyire végtelen is tudok lenni, félek, hogy ha tágulok, pusztító az erő, mi rajtam keresztül a világba érkezik. Mert nem csak homokon, nem csupán sziklákon, mezőkön, de házakon, hazákon, embereken szaladok túl, okozva szenvedést és fájdalmat annak, aki végtelenségemet megpróbálja életre hívni, megélni, magába fogadni.
Jó, hogy csak álmomban vagyok még a tenger és az ébrenlétben ember lehetek.
Ember.
Aki  oly határtalan, mint a tenger.