Felszálltam az első vonatra, ami az állomásra érkezett. Nem volt nálam semmi, csak összetört szívemet cipeltem magammal egy fekete nejlonszatyorban. A szatyor sarkáról rendszertelenül lehulló vércseppek megrajzolták az utat, amelyen az állomásra érkeztem. Akár vissza is találtam volna a nyomok mentén hozzád, de mi értelme lett volna. Bolond lennék visszamenni csak azért, hogy még egyszer – még százszor, pont annyiszor, ahányszor hagyom – belém rúghass.

Szerettem volna levegőt venni, de nem volt miért. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy feleslegesen pazarolom az energiámat a levegőcserére, ha már úgysincs semmi, ami az oxigénnel teli vért végtagjaimba pumpálja. Végtelen kiterjedésűnek éreztem magam. A kezem és a lábam annyira messze volt sanyarú valóságomtól, hogy lehetetlen volt összehangolt mozgatásuk. Nem is tudtam igazából, honnan ez a nagy összhang, honnan az erő, ami lábamat járásra készteti egyáltalán. Talán az utolsó kívánság, talán összetört szívem végső sóhaja, ami elhozott idáig: „el innen, el”.

Nem tudom, nappal van-e vagy éjszaka, és azt sem tudom, hogy lesz-e nappal az éjszaka után. Vagy ha nappal van most, épp borul-e még rám puha, sötétkék bársonytakarójával az ég. Üres tekintettel nézem az ablak előtt elsuhanó táj villódzó csíkokká összeragadt részleteit. Éjszaka. Azt hiszem, éjszaka van. Egyedül ülök a vonat fülkéjében és várom, hogy megérkezzünk valahová. Eztán induljunk, és újra érkezzünk, aztán induljunk, és érkezzünk meg. Újra és újra. Mintha tudnám, hova tartok, mintha tudna várakozással eltölteni egyáltalán bármi is a világon. Mintha várna ott valaki, ahová egyszer majd befut ez a vonat.

Telnek a percek, órák, nem tudom, melyek inkább, és ez most pontosan annyira lényegtelen, mint ahogy minden más – mert az egész életem az. Üres. Fáj. Nincs.

Nyílik a fülke ajtaja és egy száj is, de nem hallok hangot, kong bennem a néma üresség. Hé, ember, az is csoda, hogy egyáltalán észrevettelek! És nem… nincs… sajnálom, nincs jegyem – mondom, majd könyékig nyúlok a fekete nejlonszatyorba. Óvatosan sandít oda, amikor lassan kihúzva belőle kezem felé nyújtom azt, ami szívemből megmaradt – néhány üvegszilánk, csókjaid íze, egy nyári vasárnap reggeli kávéjának gőzölgő illata. Egy kettétépett kép (a jobb fülem a te feleden maradt), két soha fel nem használt mozijegy, néhány nagy és egy maroknyi kisbetű az utolsó leveledből – ennyi. Látod? Ennyi a haszontalan életem. Rám néz, sóhajt, ha nem lenne túl büszke, tudom, hogy elmorzsolna egy könnycseppet szeme szegletén. De így csak hátat fordít, behúzza a függönyt– majd maga mögött az ajtót.

Hajnalodik, amikor a végállomásra érkezünk. Tenger illatát hozza felém a szél. Vagy csak a megszáradt vér és a reggeli fény szaga keveredik bennem valami tengervízhez hasonló illatú eleggyé? Nem tudom eldönteni. Na, jó, nem is akarom. Nincs úgy sem cél, megyek, amerre a lábam fordul. Jobbra itt, balra amott, néha meg egészen sokáig egyenes az út, amin végül mégiscsak eljutok a tengerig. Ahogy a kavicsokra rogyok, partján a végtelen kéknek, úgy érzem, ilyen apró kavicsokból állok én is. Önálló millió kavics vagyok – kohézió, összetartó erő, élethabarcs nélküli csupasz lét. Behunyom a szemem és hallgatva a hullámok hangját hagyom, hogy testem és lelkem kavicsai egyenként belepotyogjanak a nagy egészbe. Engedem a megsemmisülésem. Mert már nem tehetek mást.

Minden apró emlék, minden megélt és nem megélt álom egy apró kő, amit most el-… vagy talán inkább visszahoztam ide. Hallom, ahogy leperegnek rólam ezek a kövek, mint ahogy pereg a film is, látom az egész életet, látom mindazt a fényt és az összes árnyékot, amiből egykor felépültek.

Mire a nap felbukkan a látóhatár közepén, hogy hidat képezzen a part és a víz, ég és föld, élet és halál között, én már nem vagyok ott. És ott vagyok mégis – ezernyi apró színes kavics, ezernyi morzsája a végtelennek.