Látsz így engem?
Látod, hogy a nyolcágú
víz-jel-csillag-kép
tündököl szívem közepén?

Neked,
csak neked mutatom,
mert ez
pontosan ugyanolyan,
mint ami rajtad is
ragyog.

Nézz szemem tükrébe
és lásd, hogy ott van.
Nézz ide,
nézz rám,
nézz a szemembe,
kérlek.

Víz-jel-csillag-kép.
Az én szívemben.
A te homlokodon.

Elfújt a szél.
Észrevétlenül.

Csak ültem egy padon,
rugdostam magam előtt
a színes faleveleket.
Köd szitált,
hajam szálaira
ráült a kora novemberi est
hideg nyúlóssága.
Összehúztam magam körül
magány-kabátomat.
Vacogó fogakkal ültem.
Hiába vártalak.

Aztán elfújt a szél.
Már nem voltam ott.

Nem ültem kabátban,
nem szitált köd,
lábam nem rugdosott
faleveleket.
Elszakadtam valóságom
hideg-szomorú talajától
és ott találtam magam a nyárban.

Csak a szél volt ugyanaz.
A szél, ami ide repített.
Arra a helyre, arra a padra,
ahol először megcsókoltalak.

Körülöttem számolatlan lábnyom.
Előttem, mögöttem végtelen a csönd.
Bennem utolsó sóhajod zokog.

Eltévedtem, angyalok.

Puha hó esik.
Néma, hangtalan az utca.
Ellopott minden zajt a fehér takaró.
Kimegyek,
sarkamban kutya lohol vígan,
míg elkotrom a havat a bejárat elől.
Hallani akarom csizmád kopogását,
amikor mindjárt hazaérkezel.
Tejet forralok,
szórok édes csokoládét,
és pörkölök mellé egy
nagy tál mogyorót.
Még nincs elég meleg,
érzem,
ahogy fázol,
terítek az ágyra még egy takarót.
Kályhámban lassú tűz ropog.
Leszáll az éj, és én gyertyákat vallatok,
arról,
hogy hol késel már? Mikor jössz?
Mi a baj?
Közben készre tárom karomat
és szívem,
hogy teljesen,
egészen
befogadhassalak.

Mosolyod porig aláz.
Vagy még sokkal lejjebb.
Talán a föld alá temet.
Mert kezed simogatást viszonozni kész.
De nem az én kezemet.

megérintem a kezed
távolból nyúlva feléd
peng egy húr
belülről érzed csak
lecsukódik a szemed

csillagok porát
hintem szét bőrödön
szívünket érinti így meg talán
sorsunk néhány rezdülése

összeköt – elsodor
egybefűz – szétszakít
az örök körforgás
lassú lélegzésének
hullámai vagyunk

szemedben tavaszcsillogás
felolvaszt egy pillanat alatt

mint fagyott folyó partjának
vékony jegén
a szerteszét szaladó rianás
úgy törnek utat felém
érzéseid

lázadok még
de már nem soká

karjaidban csend ölel meg
fénynek ringatása
minden perc veled

két ólomcsepp vagyunk
egymás felé minket
örök összetartozásunk húz

minél közelebb lépsz
annál biztosabban érzem
hogy egész csak részedként vagyok

még akkor is, ha most nem leszek

Huszonharmadik dolog.
Az vagyok.
Huszonharmadik dolog a sorban.
Nem reggeli mosoly.
Nem hűvös csönd.
Nem édes bizsergés a borban.
Sem a szűnni nem akarás.
Sem a fáradt, szép szívű vándor,
aki rád teríti köpenyét,
ha utad mellett vacogva fázol.
Sem a talpalatnyi zöld.
Sem az égen feléd kúszó felhő.
Nem vagyok a gyermeked sem,
aki gondozza sírodat, ha felnő.
Nem vagyok értő érzelem.
Nem vagyok mámoros éjjel.
Huszonharmadik dolog.
Az vagyok.
Kit százan rángatnak szerteszéjjel.
Nem vagyok egész.
Rész csupán.
Fontos, de apró, részed.
Ha elveszek,
ha már nem vagyok,
hiányom meg sem érzed.
Vagyok páratlan harmadik,
a kettő burkán kívül,
amiben összesimulnak angyalok,
ahogy kettőből egy épül.
Így leszek én huszonharmadik.
Huszonharmadik dolog a sorban.
S előre lépni nincs erőm.
Tudom, hogy így van.
És azt is, hogy így jól van.
Huszonharmadik dolog.
Az vagyok.
Békésen állok a sorban.
Várom, hogy reggeli mosoly legyek.
Hűvös csönd.
Édes bizsergés a borban.

Elhalkulsz.
Kezed áttetszővé válik.
Hiába érintlek, csak vizet markolok.

Szanaszét kapkodtak ma is a démonok.

Kopogj be hozzám, ha megérkezel.
Vagy tudod mit? Nyisd csak rám az ajtót.
Ugyanúgy várlak majd akkor is, ahogy
erdő mélyén vad várja a hajtót.