Szerda délután hat
Figyelik. Észrevette. Már sokadik nap ez, lebben függöny sarka, ahogy hazafele baktat lakása felé. Alig észrevehető. – Mint amilyen én vagyok. Egy alig észrevehető archoz épp ilyen apró lebbenés dukál… Csikordul a kulcs a zárban, nyikorog az ős-öreg zsanér, majd hirtelen minden elnémul, keze is belefagy a pillanatba, amikor – talán a függöny mögül? – utána siet egy kedves, éteri, lágyívű sóhaj. Odaadóan. Alig hallhatóan. Egy név. Az ő neve talán?
Vagy csak a szél zúg és zörget meg gúnyosan néhány őszi levelet? Szánalmas vagy – mondja arcába az ajtó üvegében tükröződő fekete szembogár – Nem lehet a te neved… Ilyen messzire egy sóhajtás sosem érne el…
Lobban a gyufa lángja, csobog a víz. Egy filter, egy kiskanál, egy bögre. Mindenből egy. Egy élet. Egyedül. Csakazértis két kanál cukor.
– Ennyi vagyok. Magam felszínén ülök örökölt hokedlin, örökölt falak között. Még a pókhálót is valaki más hagyta itt. Semmiről nem érzem, hogy igazán enyém. És nem segít a fennhang sem. Nem segít, ha magamat hallgatom – ettől is csak magányom nyom még jobban agyon. Most már tényleg és igazán, színtisztán szánalmas vagyok…
Borosta serceg, ahogy kapaszkodót kereső keze állától füle vonaláig lassan végigkarcolja a beesett, vékony arc komor kontúrjait. Így mutatja magának minden délután: újabb nap telt el, nagyon gyorsan – és nagyon, de nagyon élettelenül. Csak a szőre nő, csak a haja őszül, ahogy szaladnak egymás után sötét évei, de történni semmi jó nem történik vele. Nem lép, nem akar. Nem siet. Nem szeret, nem remél.
Nem veszi észre sem.
Fel sem figyel rá, hogy ajtaján halkan – épp ma délután – kopog valaki.
Káprázat. Egy újabb lebbenés. Ahogy a függöny odakint az előbb, idebent egy szoknya mozdul szinte észrevétlenül. Fent lengedez, majd aláhull – szárnya szegett madár lesz pillanat alatt.
Megtestesül a sóhaj. Alakot ölt a figyelés.
Vagy látomás csak? Édes, mámorító álom, ami a konyha és a délután közepén lopva elnyomott? Biztosan csak az lehet, nem lehet most se máshogy, mert a valóságban nem ülhetsz te most itt a csupasz combomon. Nem nevetsz kedvesen szemeddel szemembe, vértelenre festett ajkad nem csókol belém fáradt szenvedélyt. Nem lehetsz valódi, hiszen ébren-létben rég nem izzik vágy a lábaim között. Nem gombol rajtam inget tíz ujja senkinek sem. Nem simítja arcom illatos hajad, kezemet pedig végképp nem szorítod puha melleidre. Sem lassan, sem egyre sebesebben, sem néha megállva, majd egyre gyorsulón. Sem úgy, hogy mélyedről kiáltás szakad. Sehogy. Kettőből sohasem forrhatunk mi eggyé, mint ahogy az éjben sem lángolhat a nap.
Nem vagy itt, tudom. Sóhajod is, magad is csak álomkép lehetsz … te engem sosem kérnél, hogy nagyon szeresselek.
A falon az óra mintha megállt volna. Vagy csak lassabban számlálja a másodperceket.