az egész világ elfér tenyeremben
mert az egész világ nem lehet nagyobb,
mint egy sóhajtás, mellyel megköszönöd
hogy ma este is melletted vagyok

Vezess.
Ha tekeregve csúszom lábaid előtt – nevess.
Ha bolyongok éjszakákon át – keress.
Mindegy hogyan, csak – szeress.

Tudd, lesz olyan, hogy
elővesz az őrjöngő kétségbeesés,
de lesz elég önfegyelmem tettetni
hogy a vágy, mi folyton karodba kényszerített,
elmúlt.
Hogy vége mindennek.
Nincs bánat s nincs öröm.

De tudd azt is, hogy akkor
a halál húzza karmait bőrömön.
 

Megmozdíthatatlan, szürke fényű
örökkévalóság telepedett szárnyainkra.
Végtelennel játszó, ős-öreg
sínpárok között bukdácsoltunk.
Kínjainkat egymás felé terelgettük.
– Fakoronák csikorogtak hűvösen –
Percnyi távolságok váltak járhatatlanná.
Féltve épített hidunk alatt bomba ketyegett
– majd robbant –
s mi csukott szemmel, egymást üvöltve
lebegtünk éles kövek felé,
érezve vakító békességet –
örök halált.

Egy őszi falevél tavaszi ágon,
elhullott vadtetem csontjait látom,
de templomom mélyén már érzem a lázat,
lépek az idővel. Múlik a bánat.

Éled a szívem, néha már dobban.
Szorítsd kezemet, szorítsd, még jobban.
Erősebb hitet adj, gyógyítson, hasson,
hogy életem végre feltárulhasson.

Folyton egy új fal, egy újabb ajtó.
Mindről azt hiszem, ez az utolsó.
Téglánként bontom le puszta kezemmel.
Remélve, ott vagyok, s nem kell még egyszer.

A szív olyan,
te fájó vasmarok,
mikor szorítod,
oly kicsire fogy,
hogy elférjen ő
tenyered zeg-zugán,
elbújtatja
cseppnyi óceán.

Szorítsd ki belőle
az utolsó cseppnyi vért,
mert ha egy csepp marad,
mi őrizhet reményt,
felolvaszt téged,
hanyatló erő.
Szoríts utolsót,
rozsdatemető.

Térdre estem, erőm elhagyott,
de felemeltem néhány csillagot,
ragyogjatok még, ha kérhetem.
Míg sárból testem újraépítem.

Gyúrok bele szalmaszálakat,
követ, tollat, madárdalokat,
rózsatövist, faleveleket,
fűszálakból épített hitet.

Lenyugvó napból égő színeket,
felkelő holdból acéléleket,
S ha testem kész, Istent kérem én,
fagyott lelkem ő fújja belém.

Szemeidben hamvadó parázs.
Ajkaidon nem süt már a láz.
Lábunk között kihűlt alkonyat.
Nem találsz már.
Én se magamat.

hajnali fátyol a takaróm
italom levelek harmatja
nyugtató hűs szellő vesz körül
szívemet napsugár ringatja

virágok nőnek most köröttem
szivárvány szikrázik fölöttem
tudom, te állsz már mögöttem
szeretni tenéked szövődtem

s takargatnám álmaim
s megmutatnám álmaim
s elfeledném álmaim
s neked adnám álmaim

s kettősség zubog bennem szüntelen
s felém hajt s ellenem
s fogja kezed el nem engedőn
s kitárt karokkal néz rád szenvedőn
s elzavar fejed fölül minden felleget
s kegyetlen kézzel élve eltemet
s megmutat mindent, hogy lásd a holnapot
s kérést se hallva zár ajtót, ablakot
s felemel magasra, végtelen fölé
s elejt, hogy ess éles kövek közé
s bekötöz, gyógyítja ezer sebedet
s messziről nézi kérő kezedet
s vigyázva altat álom idején
s nem zavar sötétet, ha nincs semmi fény
s ezer álnokságtól óvja meg szíved
s ezer álnokságot küld rád, s nagy tüzet
s csókok bársonyán nyugtat hajnalig
s hajnalban elzavar, hogy tudd – nem vagy itt
s teste a pajzs háborús sebeden
s hadsereg zajával menetel lelkeden

e kettősség lüktet most bennem szüntelen
felém hajt téged és mégis ellenem