neked sosem volt egyetlen perced
mi kétségbe vonta volna magát
veled nem volt az árnyaknak mersze
kulcsra zárni a fény kapuját

összesúgásban meghal az isten
néma a tájon az őszi ikon
vigyázva lépked a réten a felhő
méregpoharadat én mind kiiszom

temess el kérlek a fekete szívbe
mely ott dobog mindig a mellkasodon
sosem tévedve a szüntelen élet
rohanva múlik a cinkosokon

émelygő reggelen fedetlen fejjel
ballagok végig a nap teraszán
szélén lenézek hol holnap imája
kapukat döngetve úszik tovább

zuhanok most is – fel, a sötétbe
nem vársz már engem, hisz távolodom
nyújts ki kezedet, emeld az égig
kapd el a lelkem, és szeresd nagyon