s takargatnám álmaim
s megmutatnám álmaim
s elfeledném álmaim
s neked adnám álmaim

s kettősség zubog bennem szüntelen
s felém hajt s ellenem
s fogja kezed el nem engedőn
s kitárt karokkal néz rád szenvedőn
s elzavar fejed fölül minden felleget
s kegyetlen kézzel élve eltemet
s megmutat mindent, hogy lásd a holnapot
s kérést se hallva zár ajtót, ablakot
s felemel magasra, végtelen fölé
s elejt, hogy ess éles kövek közé
s bekötöz, gyógyítja ezer sebedet
s messziről nézi kérő kezedet
s vigyázva altat álom idején
s nem zavar sötétet, ha nincs semmi fény
s ezer álnokságtól óvja meg szíved
s ezer álnokságot küld rád, s nagy tüzet
s csókok bársonyán nyugtat hajnalig
s hajnalban elzavar, hogy tudd – nem vagy itt
s teste a pajzs háborús sebeden
s hadsereg zajával menetel lelkeden

e kettősség lüktet most bennem szüntelen
felém hajt téged és mégis ellenem