Elfújt a szél.
Észrevétlenül.

Csak ültem egy padon,
rugdostam magam előtt
a színes faleveleket.
Köd szitált,
hajam szálaira
ráült a kora novemberi est
hideg nyúlóssága.
Összehúztam magam körül
magány-kabátomat.
Vacogó fogakkal ültem.
Hiába vártalak.

Aztán elfújt a szél.
Már nem voltam ott.

Nem ültem kabátban,
nem szitált köd,
lábam nem rugdosott
faleveleket.
Elszakadtam valóságom
hideg-szomorú talajától
és ott találtam magam a nyárban.

Csak a szél volt ugyanaz.
A szél, ami ide repített.
Arra a helyre, arra a padra,
ahol először megcsókoltalak.