Készen állsz te már valami újra?
Valami egészen borzongatóra?
Felemelőre, égbe vivőre?
Egyszerre élve eltemetőre?

Érzed a bőrödön folyni a fényt?
Érzed a szádban a keserű tényt?
Hallod a vijjogó dögkeselyűt?
Akarod inni te így a nedűt?

El mered engedni rögköteled?
Szabadon szállva az élet felett?
El mered érni a csillagokat?
Meg mered érteni jó-magadat?

Szeretnél lenni te máglya-ikon?
Ha farkasok élnek a csontjaidon?
Ha vágyódva kapnak a kezed felé?
Ha muszáj vagy élni a hátad mögé?

Reggeli fényben is várni a holdat?
Várni a csodát, ami feloldhat?
Várni a holnapi bocsánatot?
Kérve a tegnapi áldozatot?

Mersz-e szaladni a nap parazsán?
Mersz-e rohanni az élet nyomán?
Mered-e megkötni két kezedet,
hogy ne tudd ölelni a gyermekedet?

El tudsz-e égni, hogy újjászüless?
Meg tudsz-e halni, hogy visszajöhess?
Tudsz-e úgy ugrani időtlen fénybe,
Ha közben otthagyod társad a télbe’?

Azt mondják, nem baj, ha nem lép a lábad.
Azt mondják, nem baj, én értem a lázad.
Hogy engedd, hogy fény legyek most utadon.
Hogy nem kell, hogy egyedül éld a dalom.

Hogy kinyújtom kezem, és gyere velem.
Hogy elindulhatunk, nyílt a szívem.
Hogy engedd most át nekem gondjaidat.
Hogy letesszük ide. Nézd, mind ittmarad.

Hogy segítek mindig, csak fogd a kezem.
Hogy nézz a szemembe, idd a jelent.
Hogy léphetünk együtt, hisz külön-külön
átlépnénk tétova életünkön.

Hogy kész vagy, és futhatunk mindenen át.
Talpig lebontva a várunk falát.
Maradva mégis az életünknél.
Látva, hogy ettől már senki se fél.

Készen állsz tehát már valami újra?
Minden nap készen a háborúra?
Tudva, hogy vigyázzák lépteidet?
Hogy mégis kivájják a bús szívedet.

Kész vagy-e mégis menni a célig?
Felmenetelni a csillagos égig?
Leesni onnan most, s újra meg újra?
Szomjadat oltani egykori kútra.

Húzzák a testedet háromfelé.
Citálják lelkedet Isten elé.
Neki kell számot adj szeretetről,
Ott kell, hogy beszámolj tetteidről.