Látsz így engem?
Látod, hogy a nyolcágú
víz-jel-csillag-kép
tündököl szívem közepén?

Neked,
csak neked mutatom,
mert ez
pontosan ugyanolyan,
mint ami rajtad is
ragyog.

Nézz szemem tükrébe
és lásd, hogy ott van.
Nézz ide,
nézz rám,
nézz a szemembe,
kérlek.

Víz-jel-csillag-kép.
Az én szívemben.
A te homlokodon.

Elfújt a szél.
Észrevétlenül.

Csak ültem egy padon,
rugdostam magam előtt
a színes faleveleket.
Köd szitált,
hajam szálaira
ráült a kora novemberi est
hideg nyúlóssága.
Összehúztam magam körül
magány-kabátomat.
Vacogó fogakkal ültem.
Hiába vártalak.

Aztán elfújt a szél.
Már nem voltam ott.

Nem ültem kabátban,
nem szitált köd,
lábam nem rugdosott
faleveleket.
Elszakadtam valóságom
hideg-szomorú talajától
és ott találtam magam a nyárban.

Csak a szél volt ugyanaz.
A szél, ami ide repített.
Arra a helyre, arra a padra,
ahol először megcsókoltalak.