Matek ez is.
Megszámlálható pár-kapcsolat.
Egy meg együnkből
összeadódó egész, halmaz,
ahol kivont karddal harcolunk
hét-köznapjaink szükségei ellen, vagy tán épp azért.
Beosztunk, megosztjuk, amink van,
s ránk osztott szerepünkből kilépni vágyunk,
sőt lázadunk.
Egy-másért. Néha
orrvérzésig.
De addig mindenképp, míg
együtt érdemes.
Ameddig
szorzatunk
mindig
egy.

Magamra húznám az ég takaróját,
rejtsen ma el engem világod elől.
Levenném akkor álarcomat végre,
és csak hallgatnám,
a csillagokat nézve,
a tücsköt,
ahogy a holdnak hegedül.

Már búcsúzom
az első pillanatban is.
Már akkor is, amikor
a csillogás még éppen csak
ébred szemedben.
Mert múlt az első pillanat
már az első pillanatban is.
Ettől értékes nekem
ami van.
Hogy volt.
Hogy létezett.
Harapásnyomok a vállamon,
halk szavad a szívem mélyén,
remegve arcom felé nyúló ujjaid…
Ez mind.
Ami vagy.
Ez minden.
Már akkor is bizseregtél bennem,
amikor még nem is ismertelek.

ha hiányzol is,
hiányod már nem izzik át
ágyam pereméig
de sajog még bennem
néha
egyre halkuló hangod
vágya-tüze
máskor meg
nem is te vagy
aki hiányzik
hanem holnapba bátran néző
önmagam
az a nő, aki megvillant
egy percre
aki voltam volna veled
ölelő csendpatak
lábnyomodba omló
homokszem
rész-egész-viszony

Szólnék tegnapi szavakkal,
ha értenéd még a közös nyelvet.
Hívnálak tegnapi dalommal,
ha fontosnak éreznéd győzedelmed.
Ha kérnél.
Ha látnám, hogy
te is lépsz felém.
Rohannék akkor.
Most is.
Úgy.
Mint a legelején.

az egész világ elfér tenyeremben
mert az egész világ nem lehet nagyobb,
mint egy sóhajtás, mellyel megköszönöd
hogy ma este is melletted vagyok