hagyj jelent bennem, amit elővehetek
amikor már nem leszel más, csak képzelet
hagyd bennem magad, hagyd itt arcodat
rádmosolyoghassak, ha már nem szabad
hagyd belesimulva kezembe kezed
sétáljunk még együtt, amíg csak lehet
amíg még nem hagyva – akarva vagy itt
amíg velem játszod féltett álmaid
tudom, a pillanat gyorsan közeleg
ne szólj most, elég, ha látom a szemed
elmondod vele, hogy jövőnk kárhozat
hagyd hát itt nekem – de ne hagyd el magad

szívem szerint dörömbölnék szíveden
szívem szerint átúsznék az éjjelen
szívem szerint elfújnám a csillagot
mely álmod helyett ágyad felett felragyog
szívem szerint építenék palotát
szívem szerint rád zárnám az ajtaját
maradj benn ott, várva rám száz éjjelen
míg elsorvasztod rád pazarolt életem

Hulló csillagok lehulló árnya
Elhamvadt tegnapok tékozló szárnya
Éltető forrásunk apadó szája
Kísértő vágyaink még forróbb álma
Holnapunk meredten ijedő fénye
Szemedben csillogó szemeim kékje
Számhoz tapadó ajkad varázsa
Elmúlásunknak muszáj múlása
Érintésedben megfagy az Isten
Tánclépésekben lázad a nincsen
Puha ágyunkból fagyos az égbolt
Érzelmeinknek tegnapja rég volt
Kandalló szikrája elaludt lassan
Tűzváró faforgács lapul a kasban
Virágok szárnyait nem ontja őszünk
Tá -titi -tá – titi – tá -titi – tá
Szün.

Ne szólj.
Szemeddel mindent elmesélsz.
Ne kérj.
Ne légy gyilkosa a percnek.
Ne lépj.
Elég, ha szívednek ritmusát
hallom, ahogy felém lépked.

Egymást megalázva hazudunk és
tudjuk, mit gondol a másik.
Sínek közé esve fázunk,
szemünk-arcunk könnyektől ázik.

Álomittas álmainkat elragadják karvalyok,
Nem tudom, hogy hol talállak,
s már azt sem tudom, hol vagyok.

a különbség a rossz és jó között
nem nagyobb különbség, mint a semmi
toporzékolok, szédülök,
nem merek még egyedül lenni
ha pár lépés csak a megoldás
akkor még ezret hátrálok
csak hogy ne kelljen elviselnem
hiányod

de mindegy merre indulok
mindegy – vágy hajt körbe-körbe
mint lehangolt templomharang
kondulok bele az éjsötétbe

egy lépés – kibomlik a férc
amivel szívünk van összekötve
két lépés – lepereg a könny
ami arcunkon szét van kenve
harmadik lépésnél tart a kezed
negyediknél sikít a szád
az ötödiket már magam lépem
hogy te is elhagyhasd börtönszobád
hatodiknál ködpamacsokba
burkol az élet – megyek tovább
hetedik léptem már elér a fényig
vállamra kerül az égi kabát
nyolcas jön – tánc már, nem fáj az élet
kilencnél angyalok nyitnak kaput
tízesnél újra látlak a létben
s megköszönöm az útilaput

ott vagy mindenhol és nem vagy sehol sem
egyedül vagyok a lét küszöbén
mosolyom elég, hogy újra feltöltse
az életigenlés fátyolvizét
engedd, hogy adjak inni a vízből
engedd, hogy lépkedj te is tovább
találkozunk még annyiszor ahány
létbe csak hallod az élet szavát

Sármocskos hétköznapok.
Óvatos lépések hada sorakozik fel lelkeinkben.
Tél és nyár váltja egymást,
közben az ősz szürkesége örök
közforgásra kárhoztatja szépségünnepeinket.
Viszonylagos békék közti hosszú háborúk
fenyegetettségétől való rettegés és
mások fenyegetése óvintézkedés gyanánt.
Élniakarásunk erőszakvédelem csupán.
S mindenütt ott a jövő.

Falak vesznek körül, melyek ha láthatatlanok,
nagyobbat szólnak ütközéskor.
Életünk lehetetlennek tűnő
kitöréskísérletek hosszú sora.
Egy kérdés marad csupán, amit örökíthetünk.
Dönteni kell, melyik öl meg hamarább:
a kitörésnélküliség vagy
a hasztalan kitöréseink fájdalma.
És talán nincs rá válasz.
Csak a remény.

Tanulnom kell a semmit sem tudást.
Énekelnem most az elmúlást.
Táncolnom a közelgő telet.
Égre írni fájó lelkemet.

Monoton menetelés.
Fátyollebbenés.
Kérdésekre adott álnok válaszok.
Amíg vagy, könnyebb
elviselni mellettem élő
léted hiányát.