vizet fél pohárral, bort egész üveggel
papokat biccentve, koldust emelt süveggel
jókat hátrahagyva, rosszat felemelve
némaságom, gyászom, csöndemet üvöltve
olvasni egy szemmel, ásni két kezemmel
minden nap tanulni, hisz oktat minden ember
óvni, aki bátor, lökni, aki gyönge
vágyat szétkiáltva, Istent szemlesültve

mesékbe bújva írok dallamot
mert mesékbe bújva bárkit hívhatok
bajba kerültem, gyertek csillagok
kergessétek el, ki bánthatott

sárkány fenyeget – leszek hős lovag
rajzolok magamnak angyalszárnyakat
álmom ezer év, hogyha várni kell
hogy hű szerelmemet ne szalasszam el

farkas üldözhet csak a színemért
vagy összedönti a házam semmiért
hívhatok vadászt, hogy megvédjem magam
hogy élhessek holtig boldogan

fákon lakhatok, vagy barlang otthonom
mancsom, tolam van, vagy szarv az orromon
kapok új barátokat, hogyha kell,
harcoljak tovább és ne vesszek el

árkon-bokron át, messzi tengeren
hű zsoldosom nekem a végtelen
akármennyi is, mi hátravan
én mesék vízében oldom fel magam

Segítened kéne:

– egyedül nem tudlak
elfelejteni.

igazi voltam
igazi vagy
szétgurult gyöngysor vagyunk

temérdek oka van annak
hogy egyszercsak újra lemondtad
lemondtad velem a percet
de igazán sosem volt merszed
nem mertél kiállni értem
napsütést várni a télben
magadat látni egy arcban
elveszni végleg a harcban
nagyon fáj hirtelenséged
én elfutnék a holdig érted
de hátadat látom előttem
elmész, én hiába jöttem
csakugyan itt kell hagyj engem?
szótlanul el kell temetnem?
el kell most ásnom a fényed?
sötétben maradni végleg?
ne kérdezz, nincs válasz, indulj
ne szánj meg, emléked tisztul
maradok még kicsit, s egyszer
üresen marad e fekhely

Készen állsz te már valami újra?
Valami egészen borzongatóra?
Felemelőre, égbe vivőre?
Egyszerre élve eltemetőre?

Érzed a bőrödön folyni a fényt?
Érzed a szádban a keserű tényt?
Hallod a vijjogó dögkeselyűt?
Akarod inni te így a nedűt?

El mered engedni rögköteled?
Szabadon szállva az élet felett?
El mered érni a csillagokat?
Meg mered érteni jó-magadat?

Szeretnél lenni te máglya-ikon?
Ha farkasok élnek a csontjaidon?
Ha vágyódva kapnak a kezed felé?
Ha muszáj vagy élni a hátad mögé?

Reggeli fényben is várni a holdat?
Várni a csodát, ami feloldhat?
Várni a holnapi bocsánatot?
Kérve a tegnapi áldozatot?

Mersz-e szaladni a nap parazsán?
Mersz-e rohanni az élet nyomán?
Mered-e megkötni két kezedet,
hogy ne tudd ölelni a gyermekedet?

El tudsz-e égni, hogy újjászüless?
Meg tudsz-e halni, hogy visszajöhess?
Tudsz-e úgy ugrani időtlen fénybe,
Ha közben otthagyod társad a télbe’?

Azt mondják, nem baj, ha nem lép a lábad.
Azt mondják, nem baj, én értem a lázad.
Hogy engedd, hogy fény legyek most utadon.
Hogy nem kell, hogy egyedül éld a dalom.

Hogy kinyújtom kezem, és gyere velem.
Hogy elindulhatunk, nyílt a szívem.
Hogy engedd most át nekem gondjaidat.
Hogy letesszük ide. Nézd, mind ittmarad.

Hogy segítek mindig, csak fogd a kezem.
Hogy nézz a szemembe, idd a jelent.
Hogy léphetünk együtt, hisz külön-külön
átlépnénk tétova életünkön.

Hogy kész vagy, és futhatunk mindenen át.
Talpig lebontva a várunk falát.
Maradva mégis az életünknél.
Látva, hogy ettől már senki se fél.

Készen állsz tehát már valami újra?
Minden nap készen a háborúra?
Tudva, hogy vigyázzák lépteidet?
Hogy mégis kivájják a bús szívedet.

Kész vagy-e mégis menni a célig?
Felmenetelni a csillagos égig?
Leesni onnan most, s újra meg újra?
Szomjadat oltani egykori kútra.

Húzzák a testedet háromfelé.
Citálják lelkedet Isten elé.
Neki kell számot adj szeretetről,
Ott kell, hogy beszámolj tetteidről.

összeültünk esténként
a bátor te – a félős én
s míg cserélődtek szerepek
néhány láncunk elveszett
hátunk mögött hagytuk itt
a vándorút porait
a fenyegető hegyeket
az értetlen szemeket
hozd magaddal mind, mi jó
család, ünnep, kakaó
végtelen a játszótér
jöjjön ide mind, ki él

most hozzád bújhatok
te átölelsz
most napfény lehetek
mert visszaversz
most hullámzó vagyok
te fújj szelet
most nyugodt őserő
most értelek
én futni szeretnék
most út legyél
most táncom lejteném
légy őszi szél
most sírok válladon
simítsd meg szívem
most elengedtelek
őrült értelem
most kavargok megint
de nélküled
most eléd járulok
vagy szédület
istenünk csupán
e földi lét
engedd megélni hát
minden ünnepét
szállhassak veled
sötét éjen át
hol távolban
adnak glóriát
hol új utak
nyílnak napra-nap
hol végtelen
minden pillanat
most érkezünk
most indulunk
most fáradtak vagyunk
de lázadunk
te elcipelsz
az ágyadig
én álmodom tovább
az álmaid

új nap indul, fordulj sarkon
itt ne érjen újabb alkony
vidd magaddal fáradt fényed
álmaimat, szép meséket
pakolj össze képet, hangot
kispárnát és nagyharangot
mindent, amit egykor nékem
ígértél, azt vidd el szépen
meg se állj, szaladj sokáig
meg se állj az első házig
kopogtass be, hátha ottan
szerethetőbb új élet van
engem nem kell többé látnod
ha elbújok, megtalálnod
nem ápollak, hogyha lázban
égsz is el, vagy néma gyászban
nekem ne hozd haza szennyed
ha menned kell, el kell menned
fogd a gyűrűm, olvaszd újra
sose gondolj már a múltra
ajtóm előtt sírva ne állj
szállni akart szabad madár
viseld egyedül a terhet
kérleltelek – mégis merted