mélyen magam alatt
depresszió, majd
ébredés

búcsúzom
az utolsó nap

mély levegő

az első veled
mély víz

a bal oldaladon alszom el
mély az álmom
dobozok mindenütt

mélykék az ég
mindig túlöntözöm a virágokat
mélyre hulló cseppek
tudnod kell
villanykörtét nem cserélek
mély a sötétség

főzhetek ma én
mélyfagyasztott borsó
leves
mélytányérban

pocsolyába mélyed a lábunk
kacagós nyári záporok után
szíved mélyére
költözöm

szeretlek
mélyen belélegezni

hívogatsz
én lépek
elgáncsolsz
ó nézd meg
száz sebem
van tőled

ha gyűlölsz, miért nem ölsz meg?

félek
reszket testem
állsz csak
néma lesben
elvárod, hogy
jöjjek
kínáljam
gyötörjed
hagyom
facsarj újra
támadj
meghajolva
megbocsátok

érted?

porba hullok
végleg

És tényleg igaz, hogy nem lehet,
bár zajlik, mit érzek s képzelek,
de fuldoklom is benne, mert nem lehet,
nem láthatom most arcod, sem kezed,
elöntenek vágyak, mint tengerek,
hullámzom feléd benne s féltelek,
mert egyre közelebb sziget vagyok neked,
s mégis távolabb kerülsz – mert nem lehet.

Teremtsd meg te is a holnapod
Engedd el minden bánatod
Fogadj be magadba ragyogást
Halld meg a patakzubogást
Táncolva lépj most az utadon
Megérett benned a hatalom
Nyisd ki a világra szép szíved
Ott lakik benned a szeretet

Ha ködbe burkolózom is, mindig megtalálsz.
Ha ellöklek magamtól, bátran szembeszállsz.
Ezer napon át őriz egy illat.
Ezer év múlva újra csak itt vagy.
Szemedben látom a felkelő napot.
Jelenlét nélkül is érzed, hogy vagyok.
Halkabb vagy pedig, mint fűszálak szava.
Mégis ez a szó hív engem haza.
Ha csitítanálak, akkor is áradsz.
Minden kérdésre te vagy a válasz.

Mindenért.
Azért, hogy élek.
Hogy van miért.
Azért, hogy látok csillogást.
Hallhatok angyalszárny suhogást.
Hálás vagyok a testemért.
S az anyagon túli lelkekért.
Azért, hogy van irány, van haza.
Hogy fénybe hal minden éjszaka.
Azért, hogy lehetnek vágyaim.
Azért, hogy élhetem álmaim.
Azért, hogy lehetek kisgyerek.
Hogy van, ki vigyázza léptemet.
Van, ki átölel s ez kegyelem.
Hogy szívemig ér a figyelem.
Hálás vagyok.
Mindenért.
Azért, hogy élek.
S Istenért.

Készíts rólam néha egy
biztonsági mentést.
Nem kell automatikusra sem állítanod.
Annyira fontos nem vagyok.
Csak ha eszedbe jut.
Csak ha eszedbe jutok.
Akkor, amikor ócska vírusok
még nem érnek el,
míg létem élő benned.
S ragyog.
Ments el jól.
Tömörítve elbújhatok
mappáid naprendszerében.
Nagy helyet nem foglalok.
Néhány kép.
Fájón éteri hang.
Ostoba pont-pont-vesszőcske mosolyok.
Szövegelő dokumentum,
ami túl sokat gagyog.
Személyre szabható minialkalmazás.
Bármikor bezárhatod.
Vagy foghatod,
és az egészet lomtárba dobhatod.
Ha már nem vagyok.

Matek ez is.
Megszámlálható pár-kapcsolat.
Egy meg együnkből
összeadódó egész, halmaz,
ahol kivont karddal harcolunk
hét-köznapjaink szükségei ellen, vagy tán épp azért.
Beosztunk, megosztjuk, amink van,
s ránk osztott szerepünkből kilépni vágyunk,
sőt lázadunk.
Egy-másért. Néha
orrvérzésig.
De addig mindenképp, míg
együtt érdemes.
Ameddig
szorzatunk
mindig
egy.

Magamra húznám az ég takaróját,
rejtsen ma el engem világod elől.
Levenném akkor álarcomat végre,
és csak hallgatnám,
a csillagokat nézve,
a tücsköt,
ahogy a holdnak hegedül.