Már búcsúzom
az első pillanatban is.
Már akkor is, amikor
a csillogás még éppen csak
ébred szemedben.
Mert múlt az első pillanat
már az első pillanatban is.
Ettől értékes nekem
ami van.
Hogy volt.
Hogy létezett.
Harapásnyomok a vállamon,
halk szavad a szívem mélyén,
remegve arcom felé nyúló ujjaid…
Ez mind.
Ami vagy.
Ez minden.
Már akkor is bizseregtél bennem,
amikor még nem is ismertelek.

ha hiányzol is,
hiányod már nem izzik át
ágyam pereméig
de sajog még bennem
néha
egyre halkuló hangod
vágya-tüze
máskor meg
nem is te vagy
aki hiányzik
hanem holnapba bátran néző
önmagam
az a nő, aki megvillant
egy percre
aki voltam volna veled
ölelő csendpatak
lábnyomodba omló
homokszem
rész-egész-viszony

Szólnék tegnapi szavakkal,
ha értenéd még a közös nyelvet.
Hívnálak tegnapi dalommal,
ha fontosnak éreznéd győzedelmed.
Ha kérnél.
Ha látnám, hogy
te is lépsz felém.
Rohannék akkor.
Most is.
Úgy.
Mint a legelején.

az egész világ elfér tenyeremben
mert az egész világ nem lehet nagyobb,
mint egy sóhajtás, mellyel megköszönöd
hogy ma este is melletted vagyok

Vezess.
Ha tekeregve csúszom lábaid előtt – nevess.
Ha bolyongok éjszakákon át – keress.
Mindegy hogyan, csak – szeress.

Tudd, lesz olyan, hogy
elővesz az őrjöngő kétségbeesés,
de lesz elég önfegyelmem tettetni
hogy a vágy, mi folyton karodba kényszerített,
elmúlt.
Hogy vége mindennek.
Nincs bánat s nincs öröm.

De tudd azt is, hogy akkor
a halál húzza karmait bőrömön.
 

Megmozdíthatatlan, szürke fényű
örökkévalóság telepedett szárnyainkra.
Végtelennel játszó, ős-öreg
sínpárok között bukdácsoltunk.
Kínjainkat egymás felé terelgettük.
– Fakoronák csikorogtak hűvösen –
Percnyi távolságok váltak járhatatlanná.
Féltve épített hidunk alatt bomba ketyegett
– majd robbant –
s mi csukott szemmel, egymást üvöltve
lebegtünk éles kövek felé,
érezve vakító békességet –
örök halált.

Egy őszi falevél tavaszi ágon,
elhullott vadtetem csontjait látom,
de templomom mélyén már érzem a lázat,
lépek az idővel. Múlik a bánat.

Éled a szívem, néha már dobban.
Szorítsd kezemet, szorítsd, még jobban.
Erősebb hitet adj, gyógyítson, hasson,
hogy életem végre feltárulhasson.

Folyton egy új fal, egy újabb ajtó.
Mindről azt hiszem, ez az utolsó.
Téglánként bontom le puszta kezemmel.
Remélve, ott vagyok, s nem kell még egyszer.

A szív olyan,
te fájó vasmarok,
mikor szorítod,
oly kicsire fogy,
hogy elférjen ő
tenyered zeg-zugán,
elbújtatja
cseppnyi óceán.

Szorítsd ki belőle
az utolsó cseppnyi vért,
mert ha egy csepp marad,
mi őrizhet reményt,
felolvaszt téged,
hanyatló erő.
Szoríts utolsót,
rozsdatemető.

Térdre estem, erőm elhagyott,
de felemeltem néhány csillagot,
ragyogjatok még, ha kérhetem.
Míg sárból testem újraépítem.

Gyúrok bele szalmaszálakat,
követ, tollat, madárdalokat,
rózsatövist, faleveleket,
fűszálakból épített hitet.

Lenyugvó napból égő színeket,
felkelő holdból acéléleket,
S ha testem kész, Istent kérem én,
fagyott lelkem ő fújja belém.