Teremtsd meg te is a holnapod
Engedd el minden bánatod
Fogadj be magadba ragyogást
Halld meg a patakzubogást
Táncolva lépj most az utadon
Megérett benned a hatalom
Nyisd ki a világra szép szíved
Ott lakik benned a szeretet

Ha ködbe burkolózom is, mindig megtalálsz.
Ha ellöklek magamtól, bátran szembeszállsz.
Ezer napon át őriz egy illat.
Ezer év múlva újra csak itt vagy.
Szemedben látom a felkelő napot.
Jelenlét nélkül is érzed, hogy vagyok.
Halkabb vagy pedig, mint fűszálak szava.
Mégis ez a szó hív engem haza.
Ha csitítanálak, akkor is áradsz.
Minden kérdésre te vagy a válasz.

Mindenért.
Azért, hogy élek.
Hogy van miért.
Azért, hogy látok csillogást.
Hallhatok angyalszárny suhogást.
Hálás vagyok a testemért.
S az anyagon túli lelkekért.
Azért, hogy van irány, van haza.
Hogy fénybe hal minden éjszaka.
Azért, hogy lehetnek vágyaim.
Azért, hogy élhetem álmaim.
Azért, hogy lehetek kisgyerek.
Hogy van, ki vigyázza léptemet.
Van, ki átölel s ez kegyelem.
Hogy szívemig ér a figyelem.
Hálás vagyok.
Mindenért.
Azért, hogy élek.
S Istenért.

Készíts rólam néha egy
biztonsági mentést.
Nem kell automatikusra sem állítanod.
Annyira fontos nem vagyok.
Csak ha eszedbe jut.
Csak ha eszedbe jutok.
Akkor, amikor ócska vírusok
még nem érnek el,
míg létem élő benned.
S ragyog.
Ments el jól.
Tömörítve elbújhatok
mappáid naprendszerében.
Nagy helyet nem foglalok.
Néhány kép.
Fájón éteri hang.
Ostoba pont-pont-vesszőcske mosolyok.
Szövegelő dokumentum,
ami túl sokat gagyog.
Személyre szabható minialkalmazás.
Bármikor bezárhatod.
Vagy foghatod,
és az egészet lomtárba dobhatod.
Ha már nem vagyok.

Matek ez is.
Megszámlálható pár-kapcsolat.
Egy meg együnkből
összeadódó egész, halmaz,
ahol kivont karddal harcolunk
hét-köznapjaink szükségei ellen, vagy tán épp azért.
Beosztunk, megosztjuk, amink van,
s ránk osztott szerepünkből kilépni vágyunk,
sőt lázadunk.
Egy-másért. Néha
orrvérzésig.
De addig mindenképp, míg
együtt érdemes.
Ameddig
szorzatunk
mindig
egy.

Magamra húznám az ég takaróját,
rejtsen ma el engem világod elől.
Levenném akkor álarcomat végre,
és csak hallgatnám,
a csillagokat nézve,
a tücsköt,
ahogy a holdnak hegedül.

Már búcsúzom
az első pillanatban is.
Már akkor is, amikor
a csillogás még éppen csak
ébred szemedben.
Mert múlt az első pillanat
már az első pillanatban is.
Ettől értékes nekem
ami van.
Hogy volt.
Hogy létezett.
Harapásnyomok a vállamon,
halk szavad a szívem mélyén,
remegve arcom felé nyúló ujjaid…
Ez mind.
Ami vagy.
Ez minden.
Már akkor is bizseregtél bennem,
amikor még nem is ismertelek.

ha hiányzol is,
hiányod már nem izzik át
ágyam pereméig
de sajog még bennem
néha
egyre halkuló hangod
vágya-tüze
máskor meg
nem is te vagy
aki hiányzik
hanem holnapba bátran néző
önmagam
az a nő, aki megvillant
egy percre
aki voltam volna veled
ölelő csendpatak
lábnyomodba omló
homokszem
rész-egész-viszony

Szólnék tegnapi szavakkal,
ha értenéd még a közös nyelvet.
Hívnálak tegnapi dalommal,
ha fontosnak éreznéd győzedelmed.
Ha kérnél.
Ha látnám, hogy
te is lépsz felém.
Rohannék akkor.
Most is.
Úgy.
Mint a legelején.